Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A keringési rendszer kisanatómiája

2009.09.18

 

A keringési rendszer anatómiája és élettana




A szív (cor) a vérkeringés központi szerve és elsőrendű aktív tényezője. Izmos falú kettős tömlő, mely ritmusosan váltakozó telődésével és kiürülésével, és a tömlő szájadékait szelepszerűen elzáró billentyűk segítségével a vért pumpa módjára továbbítja (lényegében a bal és a jobb szívfél két sorba kapcsolt pumpának fogható fel).



A szív a mellüregben, ezen belül is a tüdők által határolt közbülső térben, a gátorüregben (mediastinum) helyezkedik el. A szívfal három rétegből épül fel: a külső a szívburok (pericardium), mely két részből áll, egy fali és egy zsigeri lemezből. A két lemez között néhány csepp savós folyadék található, mely a két lemez egymáson való súrlódásmentes elmozdulását teszi lehetővé. A szív második rétege a szívizomzat (myocardium), melynek speciális izomsejtcsoportjai ingerülettermelésre specializálódtak, ők alkotják szív saját ingerképző- és vezető rendszerét. A szív harmadik rétege a szívbelhártya (endocardium), mely a szív üregeit borítja.



A szív négy üregből áll: bal pitvar, bal kamra, jobb pitvar, jobb kamra. A pitvarokat és a kamrákat egymástól a vitorlás billentyűk (bal oldalon a kéthegyű, jobb oldalon a háromhegyű billentyű) választják el egymástól, a főverőér és a tüdőverőér kilépésénél pedig a zsebes vagy félhold alakú billentyűk találhatóak. Ezen billentyűk, mint szelepek, egyenirányítják a vér áramlását, megakadályozzák az ellentétes irányba történő áramlást.



A tüdejével még nem lélegző magzat a méhen belül a nagyvérkörbe kapcsolt méhlepényen keresztül bonyolítja le az anyagcseréjét az anya vérének közbejöttével. A magzati vérkeringésben a szív két felének elválasztása a születésig nem teljes, az elválasztás csak a légzés megindulásakor következik be. Születés után kialakul a nagyvérkör: bal szívkamra - főverőér - verőerek - hajszálerek - gyűjtőerek - jobb szívpitvar, és a kisvérkör: jobb szívkamra - tüdőfőverőér - tüdőverőerek - tüdőhajszálerek - tüdőgyűjtőerek - bal szívpitvar.



A szív működése: a szívnek saját ingerképző- és ingervezető rendszere van, melynek fő központja a jobb pitvar falában található szinusz-csomó. Vannak alsóbb központok is (pitvar-kamrai csomó, His-köteg), melyek élettanilag nem működnak, azonban, ha a szinusz-csomó nem működik, átveszik a szív vezérlését és alacsonyabb frekvenciával képesek ingerületet képezni. A szinusz-csomó élettanilag 70-80/perc frekvenciával ingerületet képez (szívfrekvencia), mely a szív összehúzódását váltja ki (systole). A szív egy összehúzódás alatt kb. 70-90 ml vért présel ki magából nyugalomban (verőtérfogat), melyet ha összeszorzunk a szívfrekvenciával, megkapjuk a perctérfogatot, az egy perc alatt kipumpált vér mennyiségét (kb. 5-6 l/perc). A szív az összehúzódás után elernyed (diastole), a szív üregei megtelnek vérrel, majd következik a szív "pihenése", a szívpausa.



A szív működés szabályozásának másik része a vegetatív idegrendszer, melynél a szimpatikus idegrendszer hatása (pl. sportolásnál, munkavégzésnél) fokozza a szív munkáját, a szívizom összehúzódását, emeli a szívfrekvenciát és a vérnyomást, míg a paraszimpatikus idegrendszer hatása (pl. alvásnál) ezekkel ellentétes: csökkenti a szív munkáját, a szívizom összehúzódását, a szívfrekvenciát és a vérnyomást.



A légzési ritmuszavar (légzési arrhytmia), mint élettani jelenség lényege, hogy belégzéskor a szívfrekvencia nő, kilégzéskor csökken.



Az erek (vasa sanguinea) a keringés környéki (perifériás) tényezői, faluk tónusának változtatásával, sőt a szervezet egyes helyein űrterük teljes elzárásával vagy megnyitásával a vérnek egyes szervekre való eloszlását jelentősen befolyásolják. A vérerek három csoportját különböztetjük meg: verő- vagy osztóér (arteria), mely a szív kamráiból ered, a hajszálér (capillaris), a verőerek végső elágazódásai, melyeknek vékony falán keresztül a vér és a szövetek sejtjei között a tápanyagok, az oxigén és a széndioxid kicserélődnek, és a gyűjtő- vagy vivőér (vena), mely a vért a szívhez vezető nagyobb törzsekbe gyűjti össze. A hajszálerek nem csak a tápanyagok cseréjében játszanak szerepet, hanem szövetátrendeződés vagy újjáképződés során (pl. szöveti sérüléseknél) belőlük indul ki a szükséges tápláló erek növekedése. A verőereken belül megkülönböztetünk elasztikus típusú, általában nagy méretű verőereket, izmos típusú, általában közepes méretű verőereket és a kis verőereket (arteriola). A verőerek falszerkezeténél megkülönböztetjük az ér belső rétegét, vagy érbelhártyát (tunica intima, endothel), a középső réteget (tunica media), melyet simaizomszövet alkot, és a külső réteget (tunica adventitia), melyet rugalmas kötőszövetes rostok alkotnak. A gyűjtőerek falszerkezet változatos, hasonlóan a verőerek falához, itt ismegtaláljuk a fenti három réteget, azonban a gyűjtőereknél a középső simaizomréteg jóval vékonyabb. A gyűjtőereken belül (elsősorban a végtagok gyűjtőereiben) zsebes billentyűket találunk, melyeknek szerepe a gyűjtőeres keringés elősegítése, a vér visszaáramlásának a megakadályozása. A hajszálerek falát egyetlen sejtréteg (endothel) alkotja, melyen keresztül az oxigén és a széndioxid, illetve a tápanyagok és bomlástermékek cseréje történik.



Az erek jelentős szerepet játszanak az átmérűjük változtatása által a vérnyomás szabályozásában. Az erek ún. teljes perifériás ellenállása, illetve a szív összehúzódási képessége, a perctérfogat és a szívbe visszaáramló vér mennyisége együttesen befolyásolja a vérnyomást (ebben az esetben mindig a nagyvérköri verőeres vérnyomást értjük alatta). A vérnyomásnak van egy felső és egy alsó értéke. A felső érték az ún. szisztolés érték, mely élettanilag átlagosan 120-130 Hgmm, az alsó érték az ún. diasztolés érték, mely élettanilag átlagosan 70-80 Hgmm (tehát például egy élettani vérnyomásértéket 130/80Hgmm-el jelölünk). Az erekben a véráramlás pulzushullámok formájában történik. A pulzus főbb jellemzői a pulzusszám, a teltsége és a ritmusa, szabályossága.



A nagyvérkör verőérrendszere a bal kamrából eredő főverőérrel (aorta) kezdődik. A főverőér sétapálca alakú ér, melynek három szakaszát különböztetjük meg. Az első szakasz a felszálló főverőér (aorta ascendens), egyetlen páros ága van: a bal és a jobb szívkoszorúér (arteria coronaria), mely a szívet látja el vérrel. A második szakasz a főverőérív (arcus aortae), melynek két páros ága van: a bal és jobb közös fejverőér (arteria carotis communis) és a bal és jobb kulcscsont alatti verőér (arteria subclavia). A közös fejverőér két részre oszlik: a belső fejverőérre (arteria carotis interna) és a külső fejverőérre (arteria carotis externa). A belső fejverőér az agy vérellátásában vesz részt, míg a külső fejverőér látja el vérrel a nyaki szervek egy részét (gége, pajzsmirigy), a nyelvet, a garatot, illetve az arc felületes lágyrészeit (hajas fejbőr), illetve a mélyebb rétegeit is (orrüreg, szájpad, pofa, rágóizmok, dobüreg, állkapocsízület). A kulcscsont alatti verőér egyik ága a csigolyaverőér (arteria vertebralis), mely a gerinccsatornán keresztül lép be az öreglyuknál a koponyaüregbe, és az agy vérellátásában vesz részt. A többi ágak ellátják vérrel a pajzsmirigyet, a nyelőcső felső részét, a gége alsó részét, illetve egyik ága a hónaljverőér (arteria axillaris) látja el a felső végtagot. A hónaljverőér további ágai a felkarverőér (arteria brachialis), illetve a singcsonti verőér (arteria ulnaris)és az orsócsonti verőér (arteria radilais). Mind a közös fejverőér, mind az orsócsonti verőér fontos helye a keringés, illetve az erek pulzációjának a tapintásánál. A harmadik szakasz a leszálló főverőér (aorta descendens), melynek megkülönböztetjük a mellkasi szakaszát (aorta thoracica) és hasi szakaszát (aorta abdominalis). A mellkasi szakasz látja el a tüdőket, a nyelőcső egy részét, és a szívburkot, illetve a bordaközti verőerek (arteria intercostalis) vesznek részt a gerincvelő vérellátásában. A hasi szakasznál fali és zsigeri ágakat találunk. A fali ágak látják el rekeszizmot. A zsigeri ágai a következőek: a hasüregi törzs (truncus celiacus) látja el gyomrot, a lépet és a májat vérrel. A felső bélfodri verőér (arteria mesenterica superior) látja el a hasnyálmirigyet, a vékonybeleket és a vastagbelek felső részét. A petefészek- vagy hereverőerek a névnek megfelelő szerveket látják el. A veseverőerek (arteria renalis) a vesék vérellátását végzik. Az alsó bélfodri verőér (arteria mesenterica inferior) látja el a vastagbél alsó részét. A hasi főverőér két részre oszlik: bal és jobb közös csípőverőérre (arteria iliaca communis), melyek szintén két szakaszra, a belső csípőverőérre (arteria iliaca interna) és a külső csípőverőérre (arteria iliaca externa) ágazódnak el. A belső csípőverőér fali ágai a farozomzatot, zsigeri ágai a kismedencei szerveket látja el vérrel. A külső csípőverőér egyenes folytatása a combverőér (arteria femoralis), melynek ágai az alsó végtag vérellátását végzik. A vénás, széndioxiddús vért a fej, a nyak, a felső végtag, a mellkasfal és az egész hátsó törzsfal területéről a felső főgyűjtőér (vena cava superior), a kismedence és annak zsigerei, a hasüreg páros zsigerei és az alsó végtag területéről az alsó főgyűjtőér (vena cava inferior) szállítja, mely felveszi a májkapugyűjtőér (vena portae hepatis) vérét is.



A kisvérkör verőérrendszere a szív jobb kamrájából eredő tüdőverőértörzs-el kezdődik (truncus pulmonalis), amely elágazódik jobb és bal tüdőverőérre (arteria pulmonalis), melyek kisebb ágakra, majd hajszálerekre oszlanak. A tüdőből az oxigéndús vért a tüdőgyűjtőerek szálítják a bal pitvarba (általában összesen négy van belőlük).



A sejtek anyagcseréje során keletkező vagy leadott víz egy része a sejtek közötti térből nem tud közvetlenül visszajutni a vérpályába, ezen szövetnedvet (nyirok) a nyirokrendszer- nyirokhajszálerek, nyirokerek és nyiroktörzsek-szállítja el a nyirokcsomókon, mint szűrőberendezéseken keresztül a vivőeres rendszerbe. A nyirok nem más, mint szövetközti folyadék, azaz víz, illetve benne oldott ásványi anyagok és gázok. Az egész test nyiroktermelése kb. 3 l/nap. Kiemelt jelentősége van a nyirokrendszernek kóros esetekben a nyirokpangás kialakulásában, illetve a rosszindulatú daganatos betegségek, illetve gyulladások terjedésében.