Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Van élet a halál után!?

2009.09.30
 

Leírhatatlan utazás

Egészen biztosan tudom, hogy van élet a halál után. Mindazoknak, akik elvesztették szeretteiket, a legfontosabb tanulság az, hogy a földön maradt gyászolóknak meg kell tanulniuk szeretteik elvesztése után is tovább élni saját életüket. És ha valakivel szeretetteljes kapcsolatba kerültél ezen a világon, akkor nincs semmi, még a halál sem, ami elválaszthat benneteket egymástól.

 

 

 Kép

 

Az egyik különösen emlékezetes spirituális találkozás 1994. május 15-én történt. Fárasztó napom volt a fodrászatban, s hazatérve úgy döntöttem, hogy kicsit szunyókálok vacsora előtt. Így hát ledőltem a díványra. Gondolatok cikáztak a fejemben, amikor váratlanul egy nagyjából 30 éves férfi képe jelent meg előttem.

Egyszer csak azon kaptam magam, hogy az egész testem finoman vibrálni kezd, úgy, minthogyha a kanapé mozogni kezdett volna alattam. Ez alatt az agyam még intenzívebben fókuszált a fiatalemberre, aki egészen ismerősnek tűnt, bár volt a megjelenésében valami zavaró, de nem tudtam volna pontosan megmondani, hogy mi is az.

Egy furcsa erő a férfi irányába kezdett vonzani. Ismertem már a testelhagyás élményét, de ez most valami egészen más volt. Olyan érzés volt, mintha utaznék, mégis azt érzékeltem, hogy a testem élettelenül fekszik a kanapén.

Váratlanul éles rándulást éreztem a solar plexusom (a napfonat csakrám) környékén, majd iszonyú erővel valami húzni kezdett egy gombostűfej nagyságú fénypont felé. Az élmény olyan volt, mint amelyet a gyomorszájunk tájékán akkor szoktunk érezni, amikor a hullámvasút a pálya legmagasabb pontjáról iszonyú sebességgel zuhanni kezd a föld felé. A zuhanás egyszer csak véget ért, és én már egyáltalán nem érzékeltem fizikai testemet.

 Kép

A férfi, aki magával húzott ebbe a másik világba, még mindig ott volt mellettem. Először harminc év körülinek tűnt, de amikor beléptem a spirituális „valóság” birodalmába, hirtelen egy tíz éves kisfiút érzékeltem magam mellett. Felismertem, hogy az unokatestvérem Stephen az, aki majdnem húsz évvel ezelőtt halt meg.

Stephen egy leírhatatlan utazásra vitt el a spirituális gyönyörűségek birodalmába. Csupán annyit sejtettem, hogy a kegyelem állapotában vagyok. Egy eddig még soha nem látott, új fényben láttam az élet értelmét, hogy mit jelent a szeretet és a szépség. Hogy pontosan mit éreztem ebben az állapotban? Valamiféle bizsergést, olyasmit, mint mikor enyhén megráz az áram. Erre az élményre életem végéig emlékezni fogok.
Stephen hangja volt az utolsó, amire emlékszem mielőtt visszatértem volna normál állapotomba. Stephan mosolyogva állt előttem, majd így szólt: - Június 22-én együtt leszek az édesanyámmal.

Ekkor felriadtam. Úgy emlékeztem vissza az egészre, ahogyan az emberek az álmukra emlékeznek, hirtelen reggeli felébredést követően. Nem értettem teljesen, mi történik velem, de az utolsó üzenet egész este a fülemben csengett. Azon tűnődtem, vajon felhívjam-e Stephen édesanyját, Sylviát, és elmondjam-e neki a történteket, de végül úgy gondoltam csak megzavarnám vele, így letettem róla. Leírtam a dátumot, amit Stephen mondott, hogy ha egyszer úgy adódik, megkérdezhessem, mond-e ez neki valamit.

Mikor legközelebb találkoztam Sylviával, a nagynénémmel, kérdeztem tőle a dátumot, de határozottan állította, hogy nem tud vele mit kezdeni. Nem is foglalkoztam többet a témával, úgy véltem, valamiképp biztos félreértettem, amit Stephen mondott.

Nagyjából az év vége felé járhattunk, mikor egy londoni utazás alkalmával ismét felkerestem Sylviát. Ahogy beléptem a házba és megpillantottam, teljesen megdöbbentett a látványa. Ez az egykoron gyönyörű szép asszony, ijesztően sovány lett. Sylvia észrevette a megrökönyödésemet és elmondta, hogy már majdnem 5 éve gyomorrákban szenved. A betegség olyan stádiumban volt, hogy az orvosok már nem tehettek érte semmit és úgy látszott, számára nincs sok hátra földi életéből.

A következő pár hónapban állandó kapcsolatban voltam a nagynénémmel. Reméltem, hogy egyszer csak csoda történik és kiderül, hogy a doktorok tévedtek, és Sylvia nem is olyan beteg, mint gondolták, vagy egy operáció adhat még neki esélyt. De a remény és az ima is mind hiábavaló volt. Teljesen kétségbe ejtett, hogy ez az asszony, akit második anyámnak tekintettem, ugyanarra a sorsra jut, mint imádott fia.

 Kép

Stephen halála után Sylvia feladta a karrierjét, otthagyta sikeres londoni állását, és elvégzett egy nővértanfolyamot. Macmillan Nővérként1 rákos betegek ápolásával foglalkozott. Milyen furcsa fintora ez a sorsnak!

1995. június 17-én vasárnap úgy döntöttem elutazom Londonba. Úgy éreztem, már nem sok időm maradt, hogy búcsút vegyek Sylviától. Az asszony hátralévő napjait egy szanatóriumban töltötte. Mielőtt elindultam volna Glasgow-ból, vettem két szál vörös rózsát. Az egyiket betettem otthon egy vázába, a másikat pedig elvittem magammal Sylviának Londonba.

A szanatórium, ahol Sylvia volt, szép és otthonos környezetet biztosított a betegeknek. A nagynéném vizes hajjal ült, és rám várt, hogy levágjam és megszárítsam a haját. Azután ezt mondta: - Gordon, nagyon csinos szeretnék lenni, amikor Stephennel találkozom.

Sylvia teljesen biztos volt a dolgában. Minden fájdalomcsillapítót visszautasított, mert azt mondta, hogy teljesen tiszta tudattal akar átlépni a túlvilágra. Elmondta, hogy az utóbbi időben kapcsolatba lépett a fiával, aki azt ígérte neki, hogy várja őt odaát és támogatni fogja utazásában. Sokan valószínűleg azt mondanák erre, hogy egy végstádiumban lévő rákos beteg csupán hallucinál, mikor azt képzeli, hogy „halottakkal” társalog. Ezzel sok esetben én is egyetértek, de Sylvia egészen más volt. Ő a leghiggadtabb nők közé tartozott, akiket valaha ismertem. Még ebben a helyzetben is képes volt gondoskodni a temetéséről, és emellett személyes ügyeit is elintézte. Ezen kívül a szanatórium valamennyi munkatársát, aki valamilyen módon ápolta őt, az ágyához hívatta, kezükbe nyomott egy borítékot és megköszönte a gondoskodásukat és figyelmüket. Akármennyire is beteg volt Sylvia, mindig nagyon józanul és racionálisan viselkedett.

 Kép

Mikor aznap távozni készültem, Sylvia odaintett magához. Fáradtnak látszott. - Kedvesem – mondta – nemsokára útnak indulok. Nincs bennem semmi félelem. Kérlek, ne sirass engem, hanem gondolj arra, hogy végre együtt lehetek a drága fiammal.
Hogyan is sirathatnék egy ilyen rendkívüli asszonyt? Mielőtt távoztam volna, odafordultam Sylviához, és azt mondtam neki: - Még találkozunk valamikor.
Sylvia szélesen elmosolyodott, majd így szólt:
- Hát, ha valakivel, akkor veled biztosan találkozom még!

Mikor aznap este hazaértem Glasgow-ba, a házba belépve az első, ami a szemembe ötlött a rózsa volt. Teljesen elhervadt, de ennek ellenére nem volt szívem kidobni. Csak álltam és néztem, hogyan vált az enyészetté ez a nemrég még gyönyörű virág. Nem tehetek róla, de ezt az elszáradt virágot önkéntelenül is ahhoz a csodálatos rózsához hasonlítottam, amit pár órája még Sylvia ágyánál hagytam.

Június 21-én, szerda este lefekvés előtt elmondtam egy imát, ugyanazt, amit már nagyjából egy hete mondogatok: „a Jóisten segítse Sylviát, hogy méltósággal léphessen át a túlvilágra.”
Másnap reggel hirtelen felébredtem, s felülve az ágyamban, azonnal az órára néztem. Hajnali 5 óra volt. Egy ismerős hangot hallottam a bal fülem mellől: - Még találkozunk, drágám! - Sylvia hangja volt. „Úton” volt már - épp azon a napon, amit a fia két évvel korábban előrejelzett.

Reggel 8 órakor felhívtam Londonban a nagybátyámat, Michael-t aki elmondta, amit már amúgy is tudtam: - Sylvia ma reggel 5 órakor meghalt.

Kép Gyakran eltűnődöm azon, hogy azok ott a szellemvilágban honnan tudnak oly sok mindent ennyire előre megmondani! Még aznap reggel észrevettem, hogy a nappalimban lévő rózsa magához tért. Teljesen kinyílt, és még 10 napig teljes pompájában tündökölt. A nagybátyám viszont azt mesélte, hogy a rózsa, amit Sylviának adtam, abban a pillanatban hervadt el, amikor Sylvia eltávozott erről a világról.

Nagynéném története, életem egyik különös epizódja volt, de csupán egyike volt, a halál utáni élethez kapcsolódó számtalan tapasztalataimnak. Úgy vélem, a túlvilági élet tekintetében leginkább a személyes élmények a meghatározóak. Albert Best, aki sokszor találkozott a szellemvilággal, úgy fogalmazott: „Ki más is hinne a szellemvilág létezésében azokon kívül, akik már megtapasztalták.” Tökéletesen igaza van.

Ahogyan korábban is említettem, minden egyes ember, aki átlép a túlvilágra, ottani tapasztalásait, más és más –itt a földön megismert - anyagi valósághoz köti. A látott és hallott bizonyítékok alapján azt gondolom, hogy mindenkinek a saját képzelete alkotja az ő saját eljövendő túlvilági birodalmát. Mindenki arra a helyre érkezik, ahol távozásakor a lelkiállapotának megfelelően szépséget és vigaszt talál. A beszámolók mind azt bizonyítják, hogy a túlvilágról alkotott elképzeléseinkben mindannyian annak a vágyott jövőnek a képét teremtjük meg, amelyet otthonosnak és szépnek látunk, ennek milyensége azonban leginkább attól függ, hogy az evilágról való távozásunkkor elménk milyen állapotban van.

Mindennek tudatában próbálok nagyon figyelni arra, hogyan élem az életemet a földön. Nem is amiatt fontos ez számomra, mintha félnék a túlvilágon rám váró büntetésektől, hanem sokkal inkább azért, mert eltávozva egy gyönyörűséges világba szeretnék kerülni.

Gordon Smith a lélekfutár

Segítség a helyes válaszokhoz: www.amedium.hu